Meg kell hagyni, a 2016-os riói Olimpia rendkívül izgalmasnak bizonyult eddig, nem csupán sikereink, aranyérmeseink miatt, de ugyanúgy a döntő pillanatban alulmaradt olimpikonjaink küzdelme miatt is. Noha egy aranyérem esetén kétség kívül okkal magasztaljuk fel győztes sportolóinkat, azokat sem szabad elfelejtenünk, akik a döntő pillanat után megtörten, fájdalmasan néznek szembe a ténnyel: itt és most vesztettek. Róluk lesz most szó.

Utólag mindig okos az ember, és mindig látni, hol és mi romlott el a kritikus pillanatokban. Szurkolóként mi is rengetegszer gondoljuk végig, hogy mi lett volna ha… de az ő esetükben most sajnos nincsen ha. Akár az aranyhoz szükséges pont vagy másodperc hiányzott, akár a dobogóról csúszott le valaki, sajnos az olimpia nem csak a győzelmekről szól, vannak, akiknek a kitűzött cél nem sikerül. A magam részéről viszont a vereség ellenére is büszke vagyok ez utóbbi sportolóink teljesítményére is, függetlenül attól, hogy a végén mit lehetett volna másképpen csinálni, hogy min úszott el a kívánt helyezés, és szívből együtt érzek velük, mikor látom rajtuk a csalódást, a könnyeket.

Ennek pofonegyszerű oka pedig,hogy az ő küzdelmük valahol az én sokkal hétköznapibb küzdelmeim tükre is egyben.

Nem vagyok profi sportoló, soha nem is voltam és nem is leszek az. Nem mozgatok meg naponta ezer kilókat, nem számolom minden nap századszorra is a másodperceket, nem tökéletesítgetem évekig a technikámat, nem rendelek alá mindent egyetlen olimpiai célnak, nem is tudom, mekkora küzdelemmel, áldozattal jár ez.

Mégis, ha a saját életemre gondolok, én is jól emlékszem saját küzdelmeimre, saját sikereimre és bizony a kudarcaimra is, ahol ugyanúgy örültem és ugyanúgy megtörtem, mint ezek a sportemberek a tévé képernyőjén. Emlékszem, hogy milyen hatalmas öröm győzni, és emlékszem, hogy milyen érzés elszalasztani a pillanatot, milyen érzés veszíteni, kikapni.

De nemcsak én, hanem mindenki más is megtapasztalja mindezt, legyen szó iskolai futó- vagy matekversenyről, felvételiről vagy diplomavédésről, fellépésről a színpadon, egy előadás megtartásáról, de akár egy saját ház felépítéséről, egy új munka, előléptetés megszerzéséről, a családalapításról, egy betegség legyőzéséről, és még sorolhatnám. Rövidke kis életünk során számtalan kihívással nézünk szembe, kicsivel és hatalmassal egyaránt, számtalanszor tesszük próbára képességeinket, legyünk akár gyerekek, akár felnőttek, munkások, irodisták, civilek vagy sportolók. Mindannyian a sikerre vágyunk, a sikerért dolgozunk, és mindannyian éltünk már át kudarcokat is, és éppen emiatt tudjuk azt is, hogy ez utóbbi mennyire tud fájni.

Tudjuk tehát, milyen érzés veszíteni, de mégis, kevesen vállalunk akkora áldozatot egy célért, mint amit a sportolóinknak meg kell hoznia egy olimpiai éremért, kevesen kockáztatunk ekkorát: éveket, évtizedeket egyetlen eredményért a világ legjobbjai ellenében. És egy ilyen olimpiai vállalás tényleg becsülendő, mert az esélyektől függetlenül a kudarc lehetősége mindenkinél benne van, és sosem tudni előre, mit hoz a megmérettetés, mert ahogy mindegyik vereségnél ott van a tudat, hogy mit lehetett volna másképp, minden győzelemnél is ott van a veszély, hogy esetleg nem sikerül.

Ezért nagy vállalás az olimpia, és éppen ezért mindegyik olimpikon, aki szívvel-lélekkel kiáll a pályára és megméretteti magát, megérdemli a legnagyobb tiszteletet és megbecsülést ezért, még akkor is, ha nem sikerül a céljait elérnie. Nem a helyezés, nem a ranglista, hanem a küzdelem miatt, amit egy sportember a mi országunk színeiben véghezvisz. Szeretek szurkolni, és ordítok az örömtől, amikor egy olimpikonunk eléri a kitűzött célját és érmet szerez, de ugyanúgy szeretettel gondolok azokra a sportolóinkra is, akiknek most nem jött össze a vágyott eredmény, mert a vereségtől függetlenül tisztelem bennük azt, hogy küzdenek a céljaikért… éppen ugyanúgy, ahogy a civil életben a saját céljainkért nekünk is meg kell tennünk ezt minden áldott nap.

Akár nyerünk a végén, akár nem.